Héliosz narancsos sugarai már a mohácsi sólyázóban értek. A hajnali -5-ben nem volt kellemes a szárazruha magamra vétele. Pont alsóöltözetben egylábon ugráltam, mikor egy helyi arc hangot adott azon nézetének, hogy valószínűleg nem vagyok normális. Lehetséges. De inkább ez, mint a kispolgári, süppedős létforma. A hajó általam készített „kiskocsija” jól vizsgázott és használat után remekül ráfeküdt a hajó törzsére.
A terv 15 kilométer volt hegymenetben Dunaszekcsőig, majd lejtmenetben vissza.
Egy utolsó pillantás dél, Mohács felé, aztán hátra arc északnak és irány át a belső ívre. A város felől morajló zaj. Beindult az “élet”. Újra kezdetét vette a napi taposómalom, aminek annyi értelme van, mintha arra akarnánk rávenni egy baglyot, hogy mutassa meg az olvasószemüvegét.
Ezen a helyen tűnt fel az első Haliaeetus albicilla. Alacsonyan érkezett, majd óvatlanul kirepült a fejem fölé, mert a fák koronájától nem vett észre. Gyönyörű öreg példány volt, hófehér farokkal, erőteljes és hibátlan evezőtollakkal és olyan feszes szárnytartással, hogy öröm volt nézni. A sas egyébként Zeusz, avagy Iuppiter kedvelt madara… No, de teljes gőzzel fel! Visznek szárnyas bokák! Mint a Cseh Tamás dalban. “Megyek az utcán lefelé…”
Belső íven leárnyékoltság. Héliosz elköszönt. Jegesedés a fedélzeten és a kormánylapát is megadta magát. Skeg befagyva. Mindegy. Jól van ez így. Majd visszaugorva „a külsőre”, kátránypapír módjára fogom magamba szívni a nap sugarait.
Sütkérezés és meleg tea. Az utóbbi években egyre jobban és jobban foglalkoztat a halál gondolata. Annak idején voltak olyan repüléseim, mikor tényleg kihívtam magam ellen a sorsot, de mindig megúsztam. No, de mit is? Hát nem az életet kéne végre megúszni? Jünger egyik könyvében olvastam a minap egy gyönyörű és magas idézetet. Ha jól emlékszem Khrüszipposztól idéz: „Az élet elhagyása sok esetben kötelesség a rátermettek számára.” Borotvaéles. Engedmény nélküli. Ki él manapság efféle eledelen?
A hajó kapott egy iránytűt az orrára. Silva a márkája. Silva latinul erdőt jelent. Szóval innen „lopták” a svédek az elnevezést. 1933 óta gyártanak turisztikai felszereléseket. Tehát silvából nézem a silvát. És ha már silva, akkor mi a helyzet Szilviával? Rhea Silvia? Silvanus? Nem lehetetlen utána járni. Már akit érdekel…
Ismét az árnyékos oldalon. Mennyivel minőségibbek és magasabbak ezek a téli evezések a nyári, punnyadós lapátolásokhoz képest. Pedig az a szezonnnya! Akkó kell menni! A szabi alatt! Akkó biztonságos, de legalábbis biztonságosabb és kényelmesebb. Nyáron, szabi alatt, együtt, minél többen, a lehető legbiztonságosabban, hogy jól érezzük magunkat. Micsoda elnyűtt, fránya és szánalmas kifejezések. Vajon az ókor emberének milyen szókészlete volt a fentiekre? Ja, igen, már majdnem elfelejttem a korszellem imperatívuszát. Az ókor még a középkornál is sötétebb volt. Aha… Én pedig azt mondom, hogy a középkor embere lényeges sötétebb állapotban leledzett az ókor emberéhez képest, de még messze-messze nem volt annyira elsötétedett állapotban, mint a jelenkor „automatái”. A jelenkor „automatái” pedig lényegesen több fényt hordoznak, mint amennyit a holnap „szuperautomatái” birtokolni fognak és így tovább…
A kollektív elmebaj fékevesztetten tombol és Hamvas sátáni idiótái aggasztóan és gombamód szaporodnak a „külvilágban”. Talán jövőre már csak honvédségi gázálarcban lehet evezni. Úgy még biztonságosabb volna, de a végső megoldást valószínűleg egy kajakos szimulátor fogja jelenteni.
Egy gázlómadár, vagy éppen egy réce tollacskája egy homokpad befagyott tócsájának a felszínén. A fejem felett váratlanul megjelent a második rétisas, aminek nagyon örültem. A madarak egyébként nagyon felelőtlenek voltak! A közel 0 fokos vízben önfeledten fürdőztek. Hallatlan! Személyi igazolvány és szárazruha nélkül. A széncinkék és az őszapók lehettek a felbújtók.
A hajó egy igazi torpedó. Árral szemben is hasít. Azt hittem félúton járok, mikor Dunaszekcső már kezdett megtestesülni, kibontakozni. A kompkikötőnél tettem egy rövid sétát a faluban és beszélgetésbe elegyedtem két helybéli öreggel. Az egyikük a szelepet kereste a hajón. Ez nem léghajó –mondtam nevetve. Erre a válasz: „Ez egy nagyon fasza valami!” Ebben egyetértettünk. Lehetséges, hogy át kellene neveznem a Nevető fűrészhalat „Nagyon fasza valami”-re.
A szendvicsem és teám elköltése után együtt sütkéreztem a madarakkal, de szárnyak híján nem a cserepeken és nem a kémény mellett, hanem a ház falának dőlve egy „alantas”, alárendelt pozícióban foglaltam helyett.
A dunaszekcsői Várhegy. Még két kilométer felfelé és elérem a fordulópontot.
A napsugárzás hatására egyre több kiszüremkedés, felhőkezdemény jelent meg az égen, majd végül megjelentek az első cumulusok is. A part mentén evezve többször ütötte meg a fülemet jégmadár és sitta europaea, valamint cyanistes caeruleus (kék cinke) hangja is, olykor-olykor pedig szürekegém rugta el magát a fák koronájáról.
Az utolsó szendvicsem elfogyasztásának a helyszíne. Az idő befelhősödött és ismét kezdtek a dolgok jegessé válni. Obscured by clouds… Azt hiszem ez egy Pink Floyd album címe.
A fordulópont után Silva nagy N betűje komótosan, de határozottan átfordult nagy S-be. Újra vissza a csörömpölésbe és zakatolásba dél felé…
Délutánra a felhők összesűrűsödtek és szinte bezárult az ég, azonban Héliosz néha megmutatta ezüst koronáját. A harmadik rétisas is feltűnt a látóhatáron, ahogy precízen termikelve felfelé haladt az emelésben. Páratlan és erőteljes szimbólumokkal voltam körbevéve.
A befejezéshez közeledvén következzék egy panoráma felvétel a Duna közepéről. Azon morfondírozok mostanában, hogy csinálok idén egy Győr-Mohács, egy Őrtilos-Drávaszabolcs és egy Balatont megkerülő túrát. Aztán a tenger, vagy közben a tenger. Persze csak akkor, ha az istenek megadják.
Végezetül Jüngertől egy további, de valójában Seneca: „Az istenek ingyen adnak meg nekünk mindent.”
Úgy legyen Seneca, de legfőképpen az utat Hazafelé.
2022.01.12.
atyafipeca.hu 
Látom megtaláltad Hunyadi egyik dárdafáját a gurgyóban! 😀