Amikor az ember…

696. Amikor az ember nem önmaga felé fordul, hanem egyre inkább a kvantitatív világ felé, akkor voltaképpen a semmi felé fordul. Mert ahogy az ember a szellemet elveszítve a lelket tartotta meg, amelynek még voltak bizonyos szellemi tulajdonságai, majd csak a testet tartotta meg, amelynek vannak még bizonyos lelki tulajdonságai, lassan eljut a semmihez, aminek lesznek még bizonyos testi tulajdonságai.

653. Az emóció megbetegedett érzés.

644. Az az emocionalitás által keresztül-kasul áthatott gondolkozás, amely valamilyen gondra irányul, kétségtelenül egyfajta koncentráció: csakhogy nem én koncentrálok, hanem engem koncentrálnak.

509. Már önmagában véve is degenerált világ az, amelyben egy nép a vezetőit megveti. Igaz, azért veti meg őket, mert megvetésre méltók – de hogy egyáltalán egy ilyen helyzet bekövetkezhet, az minden ízében szubnormális: olyanok kerülnek magas pozíciókba, akik megvetésre méltók, viszont ezeket olyanok juttatják oda, akik megvetik őket. Valóban ördögi kör ez. Így aztán az emberek körülbelül kétharmada önnön elöljáróinak körülbelül kétharmadát gyűlöli és megveti. Vitathatatlanul azért, mert megvetésre méltók, csakhogy a dolog ezzel nincsen elintézve. Az alacsonyrendűség ugyanis mindent átjár: a megvetettet éppúgy, mint a megvetőt.

Solum Ipsum (töredékek)

Ha az alanyi erők a személyiség körében lecsökkennek, akkor mindig ezek az erőveszteségek, ezek a hiányok, ezek a gyengeségek idézik elő azt, hogy az ember önmagától függetlenül létező objektív realitást tételez fel. Aki a világot önmagától függetlenül is fennállónak sejti, érzi és éli meg, az ezzel semmi mást nem fejez ki, csak azt, hogy ő alanyilag gyenge: semmi egyebet, csak saját gyengeségét, saját mentális gyengeségét. Miért? Mert az alanyiság, a görög auton és a szanszkrit ātmā létteremtő. A létteremtés olyan mélyen rejlik a perszonalitás mögött, az alany közvetlenül centrum körüli erőinek a körében, hogy azt az önmagát perszonalitásában csaknem teljesen elveszített emberi lény képtelen önmagában felfedezni. Tehát az a teremtési folyamat, amelyben az egész létet megteremti, az észlelésben pusztán a konstatálásra szorítkozik. A teremtésből pusztán az marad meg, amit észlel. Már nem teremtőnek éli meg magát. Önmagában ez még elfogadható lenne, viszont intuitíve sem ébred rá arra, hogy jelenlegi, teremtménnyé lefokozott állapotában is a potenciális teremtőt hordozza. A teremtésből pusztán az észlelés, a tapasztalás, a konstatálás, a megállapítás maradt.

Őshagyomány (részlet)