Paks-Dunaföldvár-Paks (60km)

Kisebb-nagyobb kihagyás után újfent Duna. Az eddigi legtöbb egyhuzamban. A májusra tett Esztergomba való befutásomat bokros teendők és egyéb dolgok nehezítették, de Odüsszeusz sem kapkodta el a Trójai háborút, hát még az Ithakába való hazatérést. Reggel a Paksi révnél fülemüle és erdei pinty koncert fogadott, aztán a nap folyamán megjelentek a sárgalábú sirályok, a jégmadarak, a különféle billegetők, de réti sasból és sárgarigóból sem volt hiány. Egyébként az aranymálinkó hangja a filmecskében remekül hallható. Külön ötven másodpercet szántam rá. A „nyárról” annyit, hogy jó, mert kevesebb a holmi és nem kell száraz ruha, másrészről viszont a nyomába sem érhet a téli evezéseknek. Hiába a meleg, a fürdés, a szín- és hangkavalkád, valahogy olyan nyomottan délies és ólmos az egész. Mint egy zsíros pacalpörkölt… És akkor még nem is beszéltünk a strandokon látható amorf testek pőre és ragacsos masszájáról. Abszurd az egész. Turizmus. Turista. Szabadság. Nyaralás. Azt hiszem Dávila írja valahol, hogy a turista mindent meggyaláz, amihez csak hozzáér, továbbá a szent helyeket azzal tisztelhetjük meg, ha nem keressük fel őket. Ez utóbbi különösen lényegretörő és tetszetős számomra.

Máskülönben az evezés ez alkalommal igen keményre sikeredett. Dunapataj, Madocsa, Harta és Bölcske viszonylag simán ment egy két szélvizi kőre futástól eltekintve, de a Dunaföldvár alatti 10 kilométer igazi kihívás volt az erős sodrás és a magányos kövek tömkelege tekintetében. A szél fodrozta zavaros víz nem engedte, hogy a felszín elfecsegje mi folyik a mélyben, így hát orosz rulett volt az utolsó egyharmad felfelé. Veszélyben levőségemet tetézte magamban levőségem, melyet az új NRS mentőmellényemmel próbáltam kompenzálni. Hát nem nevetséges? Most beugrott egy Nietzsche. „One must have wings if one loves the abyss.”

Este, dolgom végeztével a Paksi révben nem igazán tudtam partaszállni, mert a komp már békésen szunnyadt a sólyázón, ezért beeveztem egy közeli kikötőbe, de legnagyobb meglepetésemre a helyi Fontos Pedelus közölte, hogy azonnal hagyjam el a kikötőt, mert ez magán, meg fizetős, meg bekamerázott meg minden. Mondtam neki, hogy én is vizi ember volnék és nem tudom a kompot odébb rakni, hogy a betonon felhúzzam a Nevevető Fűrészhalat, de nem tágított. Akkor jöttem rá, hogy én nem komoly motorcsónakos bácsi vagyok, hanem csóringer kajakos kisgyerek, akinek az ütött-kopott Puntója sem fedezné a motorcsónakos bácsik VÁROSI TEREPJÁRÓJÁNAK a gumiszőnyegét. Szóval kikanalaztam magam a bekamerázott csodajárgányok istállójából, majd megkértem egy környéken üldögélő mata részeg arcot, hogy segítsen a Fűrészhalat partra dobni.

A parton való szöszmötölés közben ismét fura figura tűnt fel egy régi Csepel kerékpáron, aki állandóan a hajómat nézte, miközben egyre közelebb araszolt felém. Megfogadtam magamban, hogy ha ő is kekeckedni fog, háti bizisten orrba vágom. A végén már a hajó mellett guggolt, mikor rákérdezett, hogy csak nem Atyafi? Nos, hát így jár az, aki a digitális éterbe lövi agymenéseit. A pakolás hosszúra sikeredett, mert érintettük Hamvast, Nietzshét, a klímahisztitől kezdve a napelemeken, az atomerőművön az atomvillanáson és Putyinon átívelően diskuráltunk a balinozás szépségéről, a turizmus és wellness nevetséges mivoltáról és arról, hogy a magyarok már elfelejtették, hogy néha jó örülni annak is, hogy lyuk van a seggükön. Igazán remek beszélgetés volt. A lelkemet az símogatta leginkább, mikor elhangzott, hogy az én írásaimhoz képest Bokor Karcsi elmehet a picsába. Ezen azóta is jókat derülök.

Hazafelé hajtva elnéztem a giccses naplementét és az elmosódott, rohanó fákat és arra gondoltam, hogy vajon ki álmodja az álmodót és mitől groteszk a groteszk, mitől abszurd ez az egész, ez a szinte már elviselhetetlen és kibékíthetetlen, dualitásoktól és emócióktól hemzsegő létezésem.

Tél. Várlak vissza fagyos mozdulatlanságoddal. Nem kell ez a mostani kirívó smink és cicoma. Ha lefagy a lábam, akkor is. De addig is. Jöjjön Dunaújváros…

2022.05.19. (300 cm Mohácsnál)