Dunaföldvár-Dunaújváros-Dunaföldvár (40km)

Salvete!

In medias res. A Bölcske-Dunavecse közötti folyamkilométerek hegymenetben való „megmászása” semmilyen korosztálynak nem ajánlott, hacsak nem motorizált a hajó. Természetesen kivételt képeznek ez alól az elmeháborodott kalandorok. A Beszédes József-híd alatt eszelős (beszédes) módon megy a víz és furcsa módon a hidat elhagyva jobb külső íven maradni, mintsen a jól megszokott belsőn szenvedni. A negyven kilométerre számos madár jutott, mint például aranymálinkó, fostos bugybóka, barázda billegető, csalogány, gyurgyalag, erdei pinty, énekes rigó, kiskócsag és szürke gém, de az éberebb tengerészek számára akadt F 18-as, Gripen, Stratotanker, H 145 M és C 134-es is, melyek közül az Airbusokat sikerült megörökíteni. (Lásd a filmben.) A Gripen pont akkor húzott el felettem, mikor körmönfont módon egy rejtőzködő csalogány beszédes csőre alá akartam a mikrofonomat elhelyezni. Szerintem merő mókából a pilóta bácsi még az útánégetőt is rányomta, hogy nyomatékosítsa a jelenlétét a térség felett, most, hogy ismét veszélyhelyzetből veszélyhelyzetbe kerültünk. A motorcsónakos és dzsetszkís bácsik pedig szájtátva és irigykedve nézték, ahogy a gépmadár belefúrta magát a felhőkbe. Mélyen morajlott az ég. Hiába, veszélyes időket élünk! Természetesen a madarak jelenlétéről és az isteni szépség besugárzásáról mindenki megfeledkezett. Egyébként a bejegyzés végén található filmet érdemes a megszokottnál hangosabban megtekinteni, mert sok szép madárhangot sikerült megörökítenem.

De mi legyünk szerények és próbáljunk meg azzal főzni, amink van. Hiány a hidraulika, elmarad a komoly mechanika és deficitben a villamosság, de azért utánégető ezen is van. Dunaföldvár… Háttérben a Kálvária-domb a stációkkal és egy nagyon szép feszülettel, amit sikerült oda nem illő kőtömbökkel elcsúfítani. (Lásd a filmben.)

Osonok a belsőre, hogy visszaossonjak a külsőre, hogy utána megint a belsőn találjam magam.

Balról jobbra haladva, ha értesüléseim pontosak. Barátok Szent Anna-templom, Csonka-torony, Szent Ilona-templom.

Dunaföldvár atmoszférája nagyon megfogott. A hajó sebessége ezen a szakaszon talán megüthette az 1, azaz egy kilométert óránként.

Az első egy folyamkilométer olyan lassan és vontatottan ment, hogy városnézéssel ütöttem agyon az időt. Vállam felett átlőve, ismét a Kálvária-domb.

Nosztalgia gyanánt. Amikor még nagyjából mindenki a saját minőségének megfelelő helyet töltötte be a hierarchikus társadalomban. Azóta természetesen a tekintélyelvűséget felvátotta az egyenlőség és a fékek és ellensúlyok rendszere. Megint beugrott egy Nietzsche… „Fent a köznép és lent a köznép, nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól.”

Nem, az még messze nem Dunaújváros, csupán csak a Pannonia Bio Zrt. biofinomítója, ahonnan bizarr illatfelhő lepte el a tájat. Egy horgász szerint első szaglásra finom és édeskés, viszont egy idő után émelyítő és nehéz elviselni. Ezen meglátását jómagam is igazolhatom.

Az első pár perces pihenőm Dunaegyháza magasságában. Az erős sodrás okozta kellemetlenségeket számos madár és néhány elszórt balinrablás feledtette velem. A napon sütkérező hatalmas amúrok néha megugrottak és fejjel rontottak a hajó oldalának.

A tomporom megadta magát. Gyurgyalagok, sárgarigók, egy szendvics, néhány szelet sütemény és egy csoki után rövid gimnasztika következett, majd ismét ellöktem magam a parttól, hogy váltsak a keleti oldalra.

Túlparton, szemben a Baracsi Szabadidőpark és Kisapostag. Mélynyomó, motorcsónakok, dzsetszkík és üvöltöző fiatalok, valamint néhány kósza Gripen. Ha lúd, legyen kövér alapon. Remek alkalom az ilyen a neutralitás gyakorlására és kísérletet tenni annak belátására, hogy minden heteron fel nem ismert auton. Marcus Aurelius írja az Elmélkedésekben, hogy az ember mindig határhelyzetben ismerszik meg. Virág Laci pedig azt mondja, hogy ha az ember kimegy az erdőszélre lakni, akkor az fog történni, hogy az erdő szélén fog lakni. Van még erre Virágnak egy még autentikusabb ipolyos, sőt szobos hasonlata is, amit majd a megfelelő időben jó lenne felidézni.

„Ha akarom hallom, ha akarom nem.”

„Ha van egy botod, adok egyet, ha nincs, elveszem.”

Egy panorámafelvétel a túlpartról. Kisapostag, strand és egy yacht kikötő. A cirruszos és kondenzcsíkos égképet cumulusok kezdték tarkítani. Na menjünk vissza a nyugati oldalra…

Kisapostag alatti „holtágacska”. A végéhez érve sikerült végre megpillantanom a Pentele-hidat, mely monumentális kapuként feszült Dunaújváros alatt. Sajnos jóval alatta…

Erőtlenül és elgyengülve sikerült ezt az akadályt is leküzdenem, de szomorúan vettem tudomásul, hogy innen még csaknem tíz kilométert kellett felfelé lapátolnon, hogy Dunaújvárost is meghóditsam. A folyó ezen szakasza ráérősebben futott, hogy aztán kissé feljebb ismét teljes erővel feszüljön a hajónak.

Kikötés Dunavecsével szemközt egy kövezés árnyékában. Sütemény, glutamin, Isostar, rengeteg víz és torna. Mindkét hajtómű akadozik. Fájdalom, fájdalom hátán. Ha akarom érzem, ha akarom nem. Milyen könnyű leírni és milyen nehéz nem érezni. Gravitál a testi hordozó.

Mentőmellényt leold, cipőt lerúg, elfekszik 10 percre a parton és átadja magát a gyurgyalagok hangjának. Prü, prü, prü. Prü, prü, prü… A távolban a hídon dobolnak a teherautók. (Halld a filmben!)

Igen, jól látja a Kedves Olvasó, itt valami most nem stimmel. Ez már a visszafelé vezető út keleti oldala, a Pentele-híd alatti part. Nos, annyira kiszívott a híd és a Dunaújváros közötti tíz kilométer rohanó vize és a part egyhangúsága, hogy elfelejtettem a várost lefotózni, de tulajdonképpen nem is volt város, legalábbis olyan nem, mint amilyet elképzeltem. A Dunaújvárosi Szoborpark és a Szajki-sziget által határolt holtágról csak szűk keresztmetszeten voltam képes a várost megtapasztalni, de a bejegyzés végén látható filmben valamennyi talán beszűrödött belőle. Mindenesetre van egy magasabb olvasata is annak, hogy nem volt ott az, amiért mentem, de mégis elértem.

(Az Essence kifinomult és egyszerű vonalvezetése mindig megfogja a tekintetemet. Egy zömökebb hajóval bajban lettem volna.)

Újra Ithakában, akarom mondani ismét a Kálvária-domb alatt. Remélem a soron következő Dunaújváros-Adony szakaszon belül, a tagoltabb, változatosabb, komótosabb arcát fogja mutatni a Duna, mert ha a dolgok így mennek tovább, akkor felköthetem a mentőmellényemet. Összegzésképpen eddig 150 kilométert sikerült árral szemben megtennem a Duna déli kifolyásától kezdve, ami kettővel szorozva éppen 300 kilométert tesz ki, de messze még Esztergom. Végezetül következzen néhány felvétel a Kálvária-dombról és jöjjön a megszokott filmecske, aminek a végén a minden évben visszajáró égi barátom lesz hallható. Valete!