Nem, ez nem a jüngeri szintáttörés, vagy egy mély intuitív megérzés, felismerés lenne, de még csak nem is a római vagy olümposzi szolaritás jegyében készült. Ecce homo! Az üzenet világos.
I pissed myself. Bevizeltem. A harc mint benső élményből ez maradt. Egy terjedelmes folt a nadrágon és egy bárgyú vigyor.
A szintet lefelé is át lehet törni. Egyébként a jüngeri szintű harcosok száz évvel ezelőtt sem hemzsegtek a fronton. Jünger írásainak az egyik vonzereje abban rejlik -legalábbis azokban, amelyeket olvastam -, hogy bármiről ír, érezhető benne a derű, akár a természet szeretete, akár bármi más kapcsán; hogy nem égett el a fronton a kegyetlen megpróbáltatások közepette. A harci beavatás, az új ember, aki a lövészárkokban megszületett, még a természetet is új színekben jelenítette meg Jünger előtt.
Nem akarok szegény ördögök felett pálcát törni, de milyen élességgel rajzolódik ki a kontraszt Jünger életútja, és azok között az első világháborús katonák között, akik a legsúlyosabb sokkot élték át, egy életen át remegésekkel küzdöttek, protézisekkel pótolták elveszett végtagjaikat, ahogyan dokumentumfilmekben mutogatják a háború következményeit. Jünger számára másképp fonták a sorsfonalakat a nornák.