Kiragadott részletek a 2017-es Hasta VIII. számából
Többször futottam neki a bevezetőmnek, de mindannyiszor elhibáztam. Próbáltam a lentebb, csatasorba felvonultatott szárnyas sorokhoz egy kis általam hajlítgatott tolvajkulcsocskát adni, de suta lett. A szuperlatívuszok és a túlzó dícséreteim szinte közhelyként visszhangoztak. Virág László mondotta egykoron, hogy az esztétikumot előzi a pontosság. Azt hiszem igaza volt és van, arról nem is beszélve, hogy akit valami igazán érdekel, hát majd kitartó fáradozással utánajár. Mindenesetre álljon itt egy kardinális és döntő fontosságú Julius Evola idézet előhang gyanánt, amit Iulianus Imperátorral kapcsolatosan vetett papírra. Legyen ez a „lándzsa egyenes” tolvajkulcs a zárhoz, melyet a materialista és szellemtelen történelemtudomány már régen a kútba ejtett.
„Innen nézve az istenek nem a költői ihlet szüleményei, de nem is a filozófáló teológusok képzeletbeli lényei, hanem a tudat transzcendens állapotainak kivetítései és szimbólumai.” Julius Evola: Iulianus Imperator
Quirinus
Tempus adest, genitor, quoniam fundamine magno
res Romana valet nec praeside pendet ab uno,
praemia, (sunt promissa mihi dignoque nepoti)
solvere et ablatum terris inponere caelo.
(Ovid.: Met. 14.808-11.)
Nézed életed, amint szétszedik éhes erők –darabokra–, s nem tudod tagjaid mely tüzet fűtenek bűvös, igéző hatalommal. Mint jószágot szolga, s Priapus fia illatos nőt, sóvárgásai teljesülését, úgy markolod te is vágyaidat, mikor rád un az álom, s magadat arccal a földön, ajtaján kívül találod. Áldozatod így démoni étek, hasznot nem húz belőle szellem, csak a legyőzött állat szomorú irigysége fűti szíved, tompa szemedbe hozva olykor zsíros pislákolást. Érteni vélsz, s benned a lélek –mi nem több, mint harmatos gyomok füstje– mégis dohog, áldozatot hogy lelsz –édeset, messze vívőt–, nem tudod még, s nem érted, az isteni Úr minek osztja magát fel, világban miért jelenik meg, királyi ruhát miért ölt, félelmére s tiszteletére a földnek. Harcosok, papok közt mint férfi miért játszadozik, fivérét árnyak országába miért taszítja, s a mocsár közepén, isteni párák közepette miért repül égbe, testét alantasainak odahagyva? Örködő béke és bősz vérontrás ura hogy lehet ő –nem érted, míg üdvös jólét s hadi érdem adomány csak ez Úrtól, kit arcra borulva tisztelsz, mikor kegyeit árasztja, lelkedben pedig mérgeket füstölsz, ha szerencséd elhagy, s távozni látod az üdvöt, amit mások is üdvnek vélnek.
Én viszont Hűséget mondok az Úrnak, ki a földön ország, Hatalom, amely négy sarkával isteni fényként szül világot –határain túl csak a káosz. Lándzsával mondok életre szóló esküt, ó, Romulus, Quirinus, Mars, kik széttörtök mindent, mi hamis világban tenyészik, majd isteni békét hoztok, valódi rendet, hogy fejedelmek leborulnak, oltalmat nálatok lelve, isteni térré téve, mi csak emberi volt, s ha csak emberi volt, démoni volt. Ó, Quirinus, ki isteni küldött vesztével hírt adsz magadról, majd őrködöl egyre a földön, alapító királynak testén, kit uralom nemz, s én uralom révén ismerem. Legyen hát hűség a fátum, sorsalakító szavam ez, szózat, mely időt öröklét aranyával tölt meg. Legyek hát én is kapu, amin beléphet átalakító szellem –enyém–, és gabonát érlelő jóság, mit aratok, mint napfénynek testét, romolhatatlant, világokat ölelő birodalmat. Hűbéresedként gondoskodom létemnek aranyáról, ó, Quirinus, és őrködöm itt, a földön, hogy viharok közt, háború fergetegében is éljen a mag, mi magába zár téged, s benne a létet, ó, férfierőnek társa! Vad szerelem, gyilkos mámor, éteri nők csendes mosolya se képes e magvakat megölni, ha esküm erős, ó, Qurinius, csak táplálni tudja, befogadni, isteni országgá érlelni.
Emlékezem rád, mintha isteni ikrek, Qurinius-Remus egyike lennék, de leginkább is mindkettejük –egyik az égben, másik az árnyak közt őrköd, s így ölelik szorosan az egész mindent, Castor és Pollux sem különb őnáluk. Romuls árván szívja tejét az isteni vadnak, és fogad étket az ég madarától, szent fiaként Szellemnek, mi a földön szomrú kötelékeket old, s a harcost felszabadítja, ugyanúgy, mint remetét, szent ligeteknek királyi őrét. Ó, Atya, ki fiú is vagy, majd őre leszel békének, titkos arca a harcnak, kinek áldoznak érdemes hősök, harci rivalgást odahagyva, lelkük bekerített, veszedelmektől óvott, rítusra érett termeiben. Emlékezem rád, midőn az albai pásztor fiaként szeretett, s veszedelmektől óvott felesége, az asszony, ki az isteni Nőnek hordta ruháját, bárhogy is szólnak róla beszélyek. Emlékezem rád, mint ifjú, ki nemes vadat üldöz – lándzsa a kézben, bősz oroszlántól se retten, összecsap útonállóval, védelmez pásztorokat, kik nézik a nyájat, mozdulatuk sincs, állatuk mégse csatangol. Ó, Quirinus, rejtélyes isten, ki fiú vagy és atya is, gyermeked vonzod, királyi sorson keresztül magadhoz hasonítod, hiszen sose volt más – isteni lények nevelték, s nevelik most is időn túl, férfiak s asszonyok is.
Ó, Quirinius, ha bennem a csíra kisarjad, ha szellemem eszmélt, ha nyájas fénnyel melegítem az égi erőt, ha testem sötét terei érzik uralmam zsenge hevét, védj meg a rossztól, mi felhabzsolná a szellem művét! Légy jelen itt, légy jelen hát, mikor szegülök romlással szembe, mi gonoszként települ rám, mint zsenge vetésre a rozsda, hogy nedvét szívja, s elhervassza a Napnak művét! Én vagyok az, ki megtisztítom a lelkem s a testemet is idegen hatalomtól, s ehhez téged hívlak, halálon nevető isteni elvet. Légy jelen itt, ha bennem megérik az isteni mű, és testem titkos üregét akarom hevíteni azzal, hogy ez halál-nélküliség ízétől térjen életre már, feledve bús nyűgét a gépies létnek! És légy jelen végre, ha védeni kell az asszonyt, az erőt, ki isteni sarjat táplál –téged–, hogy birodalmat öleljen magába! Légy jelen ott, hol kijelölt papodként szentelem meg az asszonyt, ki kéjben felold, ki táplál, majd odaad javakat: férfias virtust világba tovaküldő lendületet! Áldott lény ez a nő: isteni kéjnő és anya is, jótevő lélek, férfiak támasza és ereje. És légy jelen végre, ha életemet új születés valódi élet fényéért kell odaadnom, ó Quirinus: ha elhagy a földi erő, ha kiszívják démoni lények belőlem az életadó párákat!
Szent titok, ó, Quirinus, hogy nemcsak Remus testvéred– fivéred lehetek én is, ha szívem közepét megalkotom lassan, s lényem birodalmát uralom e tértelen pontból. Szólhatok hozzád innen fivér a fivérhez, ki velem egy vagy, el sose hagyva szent köteléket, mely időn túl egyesít minket, s elkülönít is, akarat szerint könnyen. Így látom én, hogy testvéred, ki veled együtt farkas tejét vette magához, fátum szerint öletett meg, egyikeként ikreknek, kinek alvilág jussát szánta a végzet, s te pedig halandó lényként műveket vittél véghez, miken nem fog a romlás, s testedet áldozatul adtad a földnek –magadnak –, hogy általa égi erők tegyenek birodalmat örök mintává emberi szívek előtt. Elmondod magad is, az égi atyát hogy idézted, s miként parancsolt remegő lábnak megállást, szívekbe hogyan ömlött, és az ellen hogy rettent meg isteni szótól, szent hatalom világától. S elmondom magam is, hogy az égnek csupasz erejét miként adtad át csábító nőknek, hogy asszonyok révén teljen a sors, isteni végzés, égi királyság apró tükre a földön, mely visszaverődve megint az ég vizéről, széles e földre vetült. Ó, Quirinus, aki így vagy testvér, lényem alapja, derűm és békém őre, harctól se rettenő Úr, bizodalmam el nem apad soha benned, s te is így fogadsz szívedbe engem!
Gyere hát, ó, Quirinus, és őrizd lényem és sorsom gondban, örömben! Légy velem itt, ha fordulóponthoz érek; ápold bennem a magvat, és űzd el a romlást! Lelkemnek birodalmát alapítsd, míg őrülten kavarog ez a földi világ itt! Emlékezz áldozatomra: hogy hagytam oda én mind, amit s akit szeretek, ó, Quirinus, bajtársi hűség tüzein hogyan égtek el lelkem illatos díszei, felfelé szállva, új születés kapuját megnyitva. Követni ez úton nem tud csak az, ki a földről szemeit égre viszi, ki nem fél az ártól, víznek tetején úszik, s élvezetekben, gondban-örömben nem merül el, aggodalom nem rágja, élete friss bizalom. Ó, Quirinus, ünnepeden, ha elragadsz újra, légy velem mindig, barátként kísérj, bajtársias szeretetben, mint ahogy én is áldozok néked, sorsot úgy alakítok, hogy isteni lényed a minta, mit fáradsággal követek, ha néhanap lankadok is. Mint ahogy tönkölyt pörkölsz, úgy szárítsd fel a lényem, nedveket semmibe űzve – mik a földre húznak, és amik forró tüzeden elszállnak, nem hagyván mást csak mi valódi étek, megmaradó, Nap aranyát ragyogó, romlásról mit sem tudó! Jöjj hát, ó, Quirinus, mutasd az arcod, légy bajtársam: igazi, kit a századok mocska nem érint – lepereg az, mi aranyat érint!
Ó, Genitor Quirinus, ki társa vagy isteni nőnek, ismerd fel magad akként, ki én vagyok, s engedd, hogy magam is Te legyek, erő szerint látva és bírva magam. Hadd legyek én is hasonló hozzád, ó, Quirinus, miként nőm hozzám hasonul, s ahogy bírva vagyok én ő maga is, így válva eggyé, isteni párban! Ó, Quirinus, általam tudd, hogy mily hatalom szerelemben isteni nőt megidézni, s felmagasztalni benne mind az erőt! Nem vész el, ha szeret, és te sem pusztulsz, ha szívemhez hasonulsz, legyőzve időt és teret is, örök alapító! Harcba, ha indulok én, hogy győzzek, s legyűrjem mindazt, mi időknek bús vermébe taszít, hol mákonyos gőzök szállnak, légy velem itt, Quirinus, mint nőmnek gondolata, mi elkísér mindig, édes tűzként adva erőt isteni útra. És ha itt van a béke, akkor is légy velem itt, őrzőn, Quirinus, és a viszálynak zárd be kapud! Békém felett is őrködj, ahogy szép szeretőnek lágy öle őriz a bajtól, isteni ős! Ahogy szerelemnek fénye az arcot, úgy változtass meg engem is, ó, Quirinus, hogy idők felett ragyogó szépség uraként élhessek magam is, letaszítva mindent, mi boszorkány étke lehet!
atyafipeca.hu 