Hasta 2017. VIII. (Részlet, 40-43. oldal)
„…Mit jelent, hogy tudati méreg? A válaszhoz nagy vonalakban a következő alapokat kell tisztáznunk: Meghatározó tudati természetű tapasztalat az, miszerint akaratlagos, vagy akár részben vagy látszólag akaratlagos – technikailag ez most másodrendű – akcióra csak ébrenléti állapotomban vagyok képes. Ébrenléti állapotomat azonban megtámasztottnak és tükrözöttnek élem meg: elsősorban az érzékletekre támaszkodom – legyenek azok többé – kevésbé idegenek vagy intimek, „külsők” vagy „bensők”–, és ennek a támaszkodásnak a révén élem meg öntudati valóságomat. Ebben az állapotban vagyok képes reagálni a tudatomat ért ingerekre – és a hangsúly a reakciókon van. Ugyanis a tudati világ, amelyben magamat megélem készen kapott, készen feltárulkozó világ, amelyben képes vagyok ugyan így vagy úgy mozogni, de amit se megteremteni, se elpusztítani nem tudok, legfeljebb átalakítani. (Egy komolyabb, de tárgyunktól eltérő elemzésben az is kiderülne, hogy közönséges emberként még az átalakításhoz is csupán asszisztálok.) Akcióim jórészt kimerülnek abban, hogy különböző szinteken a készen kapott tudattartalmakhoz igazodom, vagyis valami másnak az irányítása alatt vagyok. A passzivitás állapotát mindemellett a következő dolog is jelzi: nemcsak hogy készen kapom az érzékelt tartalmakat, hanem magával az érzékeléssel is el vagyok elegyedve; maga az érzékelés folyamata, ténye nincs tudatosan átélve, hanem egy kondicionáló körülményként ilyenné vagy olyanná tesz. Tehát ha nem irányítom figyelmemet speciálisan az általában vett érzékelésre (konkrétan pedig egy adott érzékelésre), alapesetben még ez is csak legfeljebb félig tudatosul, hogy én érzékelek. És ez az érzékelés nem korlátozódik a külvilág tárgyainak konstatálására; saját elmebeli mozgásaimmal – a gondolkozással, érzéssel, és akarással – is nagyrészt ez a helyzet. A közönséges ember élete a születésétől a haláláig – és még azon is túl – így telik. Az alvásban – az álomteljes álomtól a mélyalvás felé – még a reakció képessége is fokozatosan megszűnik, hogy aztán az álomtalan mélyalvásban maga az öntudat is szinte teljesen elenyésszen, átadva helyét szimbolikusan is a fekvő pozíciónak, a vegetatív létnek. Alapvetően ezt az általános tudati passzivitást nevezhetjük méregnek, mert az ezt meghatározó kondíciók nem csupán egyszerűen és tényszerűen vannak, hanem hatnak is: rögzítik, bezárják a lény öntudatát, és ez a legfőbb karakterisztikumuk. Rögzítés alatt azt értjük, hogy egy sajátos gravitációval nehezednek az átélőre: spontán módon, létezésüknél fogva „igyekeznek” fogva tartani az átélőt, és nemcsak fogva tartani, hanem egyre korlátozottabb állapotokba sodorni azt, vagyis önmagától, aktív centralitásától eltávolítani. Általában az embert mozgató és a lélekben jelentkező szenvedélyeket szokás tudati méregnek nevezni és a mérgek elixírré alakítását többnyire erre a területre vonatkoztatják; ez jogos lehet, hiszen bármiféle szellemi művelet megkezdésének a szubtilisabb, jobban uralható szinteken van értelme, tehát a transzmutatív műveleteket a mentális térben lehet és kell megkezdeni. Ám a fentiek értelmében a méreg fogalmát és képét nyugodtan kiterjeszthetjük mindenre, ami a tudatot megköti. Vagy pedig kiterjeszthetjük magának a szenvedélynek az értelmezését is úgy, hogy a különösebb érzéseket nem keltő érzékszervi észlelésekre, a nyugodtnak vagy természetesnek észlet testi állapotokra, a testhez kapcsolódó szükségletekre, az azokban rejlő kötőerőkre is vonatkoztatjuk. Ebben a megközelítésben a teljes tudati világ, szorosabban pedig annak spontán „elveszített” része szenvedély(ek) eredménye. Tehát a „szenvedély” szót nem érdemes pusztán szentimentálisan felfogni. Egyébként ez a magyar szó nyilvánvalóan a latinból van – szinte tükörszerűen – átültetve, konkrétan pedig a „passio” szóból. A „passio” a „patior” igére vezethető vissza, amelynek jelentése „eltűr”, „elszenved”, „hagy”. Joggal mondhatjuk tehát ki, hogy ez a szó nemcsak a „látványos” nyilvánvaló érzelmekre vonatkozik, hanem a tapasztalás sokkal szélesebb körére is. Miért méreg a tudati passzivitás? Pontosan azért, amiért a letális kemikáliákat is méregnek nevezzük: mert azokhoz hasonlóan ez is a betegségbe, végső soron a halálba visz. De nemcsak a halálba visz, hanem a szó legszorosabb értelmében elébem hozza a halált, hiszen a kötöttség, a passzivitás éppen azt jelenti, hogy bármely tudattartalom megfagyva, megdermedve, holtan tárul elém, mert nem hatotta át a tudatom melege és fénye, vagyis nem én akartam, nem én teremtettem, nem én tartom fenn, és ha megszűnik, nem én szüntetem meg. A holt állapot tehát kétoldalú: egyrészt maga a tudattartalom az, másrészt pedig az azt passzívan átélő alany is (nyilvánvaló persze, hogy ez a kétoldalúság egy és ugyanazon tapasztalói intenzitás arculata). Ezért mondja több tradíció is, hogy a közönséges lények élőhalottak: a halált tapasztalják, és merőben automatikus létezésük miatt a halált hordozzák. Más szavakkal: a passzív tudattartalmak elnyelik, saját centrumától eltávolítják az alanyt…”
„680. A szellem nem entitás, még kevésbé szubsztanciális entitás. A szellem:
subiectum in actu – az aktusban lévő és önmagát tételező Alany.”
László András: Solum Ipsum
atyafipeca.hu 