Az egyik legnehezebb evezésem volt, de Aquincum mindenért kárpótolt. Az örvösök és a gácsér különösen kedvesek voltak a számomra és sikerült végre lencsevégre kapnom egy nagy bukó (Mergus merganser) párt. Elszórtan, egy-egy háztetőn már a rozsdások is megjelentek és az egyéb szimbólumok okán számtalanszor eszembe jutott Tarkovszkij Stalker c. műve. (Lsd. videó.) A csepeli Duna erőteljes sodrással kínált meg minket és Aeolus is kitartóan fújta a fedélzetet, de hát hogyan festene Homérosz nagy művében, ha Ödüsszeusz állandóan az időjárás jelentést és a vízállást kutatta volna. A körülmények pont olyanok, mint amilyenek. Reggel héttől este hatig eveztünk. Norbi a vége felé már az evezőjét rágta gyötrelmében. Mint gyermekkorom western filmjeiben a kígyómarást szenvedett főhős, akinek tüzes vassal égették ki a mérget a lábából. Igaz, ott a szájba mindig bőröv dukált. Mindezek ellenére a kitünő termálvíz és a főváros szemet gyönyörködtető látványa balzsam volt sebeinkre. Legközelebb Szentendre, Leányfalu, majd Dunabogdány, Visegrád-Verőce-Vác-Göd “hurok” és fel tovább… In tempestate securitas!
“Magyarország az én hazám,
Budapest a fővároskám.
Csak ott érzem jól magam,
ahol kitörhetem a nyakam.“
Valete!
atyafipeca.hu 