Domolykó galeri

2011.05.12. Szaporcai kalandjaim az Ormánságban

Kémes és Tésenfa között fekszik az árpád-kori Szaporca. Lassan talán ez a falu is az elnéptelenedésre van ítélve. Kevés a fiatal, mint az Ormánság legtöbb településén és sokan inkább az “üdvözítő” városi létet választják. Bár lehet, hogy ez részükről nem választás, hanem muszáj kérdése. A vidéket egyfajta reményvesztett hangulat öleli körbe. Magyarán mondva a mindenkori kormányok vastagon leszarják, hogy mi lesz az itt élő kisfalvak sorsa. Ők talán azért szurkolnak, hogy már gólya se jöjjön az Ormánságra és az embereknek még írmagjuk se maradjon, mert akkor egy problémával kevesebb. Az ormánsági emberek magukra lettek hagyva. Minden pénzt Budapestbe pumpálnak, mert ugye a mai világ fő ismérve a kifordítottság és a csík húzza a repülőt tünet. Nem a főváros van az országért, hanem pont fordítva, az ország van a fővárosért. Mély undor fog el ilyenkor és a hányinger kerülget. Na, de evezzünk tovább gyorsan, mielőtt még felbaszna az ideg és próbáljunk meg vigaszra és megnyugvásra lelni a szaporcai pajkos domolykók társaságában.

“Domolykó galeri” részletei…

Könnyű pergetés aknamezőn

20011.04.16. Dráva lefelé


Gyuri Ódrávás bejegyzése felcsigázta az érdeklődésemet és elhatároztam, hogy ma ellátogatok Péterhida alá. Azonban az időjárás(eső) meghiúsította a két napos kalandot, így hát úgy döntöttem, hogy marad az élő Dráva, de nem fel árral szemben a megszokott útvonalon, hanem lefelé Matty irányába, amíg ki nem fogy Magyarország a lábam, illetve a hajóm alól. Még szerencse, hogy csak taposóaknák nehezítették a horgászatot. Legközelebb talán úszó, tüskés akna is lesz, kimondottan kajakra kihegyezve.

“Könnyű pergetés aknamezőn” részletei…

Út a vadonba

2011.03.11-03.12. Drávaszabolcs-Zaláta-Drávaszabolcs. Tizenhat éve annak, hogy Alaszkában jártam. Az elmúlt két nap nosztalgiával töltötte meg szívemet. Hideg, tiszta levegő, smaragdzöld víz, és majdnem érintetlen táj. Ez a magyar Alaszka!

Erről a lakókocsiról az Út a vadonba(Into the wild) c. film jutott az eszembe, ami kötelező remekműnek számít nálam. Egész úton azon járt az agyam, hogy nálunk milyen kiegyenlítettek az évszakok és hazánk menyire gazdag élővilággal rendelkezik. Hajnalban olyan énekesmadár koncsertó fogadott, hogy elszégyelte volna magát Vivaldi, de Antonio Stradivari is két lábbal ugrott volna hegedűjére. Magyarország még csonkán is kerek ország. Teljes. Tökéletes. Nagy kár, hogy nem tanultunk meg vigyázni rá és még nagyobb baj, hogy az emberek többsége úgy megy el mellette, hogy fel sem fogja annak példátlan és zseniális szépségét. A Dráva ezen szakaszát mindkét oldalról szegénység veszi körül. Minden rosszban van valami jó, mert a csóróság legalább konzervál. Most  pedig menjünk tovább, mert olyan túrában lehettek társaim, ahol bizarr módon keveredik a katartikus életöröm és az emberfeletti lapátolás keltette kondenzcsíkos alsógatya érzése. Mert bizonyosan szép csíkot húz maga mögött a hajó a felszínen, de van valami, ami a felszín alatt húzódik és nem illik beszélni róla. Kötetlenül fogalmazva összeszartam magam a fájdalomtól miközben a Mennyben voltam vendégségben.

“Út a vadonba” részletei…

Plázs a Dráván

2011.03.05. Kiültem a plázsra. Sehol egy lélek. Enyém az egész világ. A nesztelenséget egy fakopáncs kitartó kopácsolása és egy ölyv vijjogása  töri meg. A távolban kormoránok tarkítják a kövezéseket. Fejem felett réti sas köröz. Ülök a kempingszékben és nyelem a sört. Ökör iszik egymagában, tartja a mondás. Vállalom. Felemelő érzés ökörnek lenni. Halat sem fogtam. Nem is érdekel. Itt ülök a semmi közepén és azon morfondírozok, hogy a “semmi” és a “minden” milyen viszonylagos szó. Van akinek ez semmi, nekem ez a minden. Feloldódom a tájban. A sör határozottan segít. Navigáció, majd illumináció.

“Plázs a Dráván” részletei…