Az önkritika javára

2015.03.07. Modern hepiendizmus 2.

(“Amit a hernyó a világ végének tekint, azt a mester pillangónak nevezi.”)

“Fiatalkorom” egyik “meghatározó” olvasmánya, ami mára szó szerint illúzióvá lett. Az Illúziók még levett a lábamról, a Sirály már komoly kérdéseket hagyott hátra bennem, míg a “Híd az Örökkévalóságon át” már annyira “cunciságosnak” (rózsaszín ködbe burkolt hepiendizmus) bizonyult, hogy képtelen voltam elolvasni és szó szerint az émelygés kerülgetett. Akkoriban még csak megfoghatatlan benyomások és megérzések formájában kezdtem el irtózni az effajta irodalomtól és ha valaki rákérdezett volna nemtetszésem valódi okára nem tudtam volna rá kielégítő választ adni. Azóta sok víz lefolyt a Dráván és a dolgok merőben megváltoztak, de úgy is fogalmazhatnék, hogy gyökeresen megváltozott “a leányzó fekvése”. A folytatásban következzék egy rövidke részlet Richard Bach: Illúziók c. “művéből”, ami engem akkoriban le(↓)vett a lábamról, hogy az ifjúkorom világba vetettség érzése átadja valaminek a helyét, ami… De nem folytatom. Inkább az Olvasóra bíznám, hogy a most következő, “magán messze túlmutató” szövegből kihámozza magának azokat a látleleteket, melyek nélkül manapság nem lehetne az “új kor” irodalmáról beszélni. Akinek jó a szeme, az nyugodtan eressze el magát a hozzászólásokban, de azért NE annyira, mint azok a bizonyos lények, annak a bizonyos folyónak a fenekén! Az idézetek egyébként magukért beszélnek… Rajta hát!

“Az önkritika javára” részletei…