Út a vadonba
2011.03.11-03.12. Drávaszabolcs-Zaláta-Drávaszabolcs. Tizenhat éve annak, hogy Alaszkában jártam. Az elmúlt két nap nosztalgiával töltötte meg szívemet. Hideg, tiszta levegő, smaragdzöld víz, és majdnem érintetlen táj. Ez a magyar Alaszka!
Erről a lakókocsiról az Út a vadonba(Into the wild) c. film jutott az eszembe, ami kötelező remekműnek számít nálam. Egész úton azon járt az agyam, hogy nálunk milyen kiegyenlítettek az évszakok és hazánk menyire gazdag élővilággal rendelkezik. Hajnalban olyan énekesmadár koncsertó fogadott, hogy elszégyelte volna magát Vivaldi, de Antonio Stradivari is két lábbal ugrott volna hegedűjére. Magyarország még csonkán is kerek ország. Teljes. Tökéletes. Nagy kár, hogy nem tanultunk meg vigyázni rá és még nagyobb baj, hogy az emberek többsége úgy megy el mellette, hogy fel sem fogja annak példátlan és zseniális szépségét. A Dráva ezen szakaszát mindkét oldalról szegénység veszi körül. Minden rosszban van valami jó, mert a csóróság legalább konzervál. Most pedig menjünk tovább, mert olyan túrában lehettek társaim, ahol bizarr módon keveredik a katartikus életöröm és az emberfeletti lapátolás keltette kondenzcsíkos alsógatya érzése. Mert bizonyosan szép csíkot húz maga mögött a hajó a felszínen, de van valami, ami a felszín alatt húzódik és nem illik beszélni róla. Kötetlenül fogalmazva összeszartam magam a fájdalomtól miközben a Mennyben voltam vendégségben.
atyafipeca.hu 
